A város szívében, ahol minden sarkon élettel teli kávézók, üzletek és jövőbe tekintő emberek éltek, ott volt egy lakás, ami sosem tartott vendégeket. Üvegei elhalványultak, a tapéták a régmúlt idők színes emlékei, de az igazán érdekes dolog a levegőben volt: egy érzés, ami olyan erőteljes volt, hogy szinte fizikai formát öltött.
Minden nap egyedül ébredtem. A reggeli fények nem hoztak hűvös, friss levegőt, hanem csak tompították a világot, és a nap folyamán egyre inkább érződött, hogy a dolgok csak addig léteznek, amíg én is figyelek rájuk. Minden mozdulat, minden tekintet, minden hang a saját színházam része volt, ahol én voltam az egyetlen szereplő. Az emberek, akikkel találkoztam az utcán, a munkában, mind csupán illúziók voltak. Úgy tűnt, mintha nem is figyelnének rám igazán. Talán azért, mert nem is voltak ott.
Napok, hetek, hónapok teltek el, és a valóság, amit ismertem, lassan megváltozott. Az emberek elmosódtak, a tájak elhalványultak, és a hangok elcsitultak, mintha valami más, valami új valóságra próbáltak ébreszteni. De mi marad, ha minden, amit valaha ismertem, eltűnik? Ha az emberek, akik körülöttem voltak, csupán a saját elmémből származnak?
Egy reggel úgy ébredtem, hogy már nem emlékeztem semmire. A nevem, a múltam, minden elmosódott, mint egy vízfestmény, amit elnyel a tenger. Az ablak előtt, ahol a nap felkelt, nem láttam semmit. Az üres szoba tükröződött az üvegen. Mintha a világ körülöttem egyetlen apró, elhagyott helyszínné változott volna, ahol csak egyetlen figura létezik: Én.
De akkor egy kérdés ütötte meg a tudatom: Miért kell bárminek is léteznie, ha már nincs senki más, csak én?
A választ nem találtam meg, de a csend, ami mindenhol ott volt, végleg elnyelte a világot. Már nem számított semmi. Csak az maradt: egyedül én.
█████████ █
Fekete Világ 